Dimenziók, avagy ne csak nézzünk, lássunk is

Van hogy, nem látjuk a fától az erdőt. Az ingatlanpiac egy különleges piac. Ezen a piacon az áru nem egy bugyi, avagy szárnyas betét, nem is tanga, amit mindegy, hogy kitől veszünk, hanem ÉLETMÓD. Úgy is mondhatjuk, kulturális környezet. Emberi táptalaj. Azaz kultúra.

Történt egyszer, egy adójogi vizsgán a profnál, hogy megkérte a vizsgázót, az ablakon keresztül nézzen már ki és mondja el mit lát. A vizsgázó az alakhoz lépett és mesélte, hogy egy öreg néni meg egy gyerek mennek, egy fiatal pár, egy férfi kutyával …

No fiam, nem engedhetem át. Nem jó a szemléletmódja. – A Prof.

De Professzor Úr? Mit kellett volna látom?  - Vizsgázó. 

Adóalanyokat, fiam. – Prof.

Minden probléma megoldásának alfája és omegája, a helyes irány, azaz a célhoz vezető legrövidebb út megtalálása, ehhez pedig látni kell.  Tudnunk lehet azt, hogy mire van szükségünk. Tudnunk lehet azt is, miként találhatjuk azt meg mielőbb. Hiszen megy az idő és fogy a tisztesség.

Itt az ingatlanpiacon, ezen belül is Budapest lakóingatlan-piacán ehhez piacismeret (is) szükséges. Ám nem elég tudni, mi hol van és mennyibe kerül, azt is tudni lehet mi is az, illetve mennyit is ér.  És itt nem csak a lakásról, az otthonról van szó, hanem arról, hogy az a család számára szűk, azaz szorít, avagy esetleg bő, lötyög rajta. Mert a jó otthon, az bizony se nem szűk, se nem bő, hanem passzos.

Mindenkire vár egy hely, ahol boldog lehet.

Ahhoz viszont, hogy megtalálhassuk az elrejtett kincset látni kell, nem csak nézni. Bródy János dalával:

„Gyökér lomb és száraz ág.

Háromféle valóság,

Ki háromból csak egyet lát,

Nem látja a fát magát”

Az otthon, azaz a lakás egy élő dolog. Tőlünk nem függetleníthető. Egy kultúra, melynek összetevői a

- Természetes környezet ( földrajzi), mert nem mindegy a világ mely égövén élünk,

- Épített környezet ( helyi fizikális és szellemi), mert nem mindegy mely városban élünk,

- Maga a fizikális tér ( azaz a lakás), mert nem mindegy a város mely pontján és miben élünk.

Ugyanaz a környezet valakinek az álmok netovábbja, míg másnak a pokol tornáca lehet. Egy eszkimó boldogtalan lehet Afrikában, és egy pigmeus a Sarkföldön. Tamási Áron szavaival: „Azért vagyunk e világban, hogy otthon legyünk benne.” (Vagy valahogy így. J )

Mert az otthon olyan az ember számára, mint a virág számára a föld. Ha ugyanannak a növénynek két magját tápláló, avagy kevésbé tápláló – neki nem meg felelő – talajba vetjük, úgy hamar meglátjuk az eredményt. És ez embernél? Ugyanez van, ám csak jóval később látszik, évek, évtizedek múltán az eredmény. Például ez megmutatkozhat az életkorban is. Igen. Önmagában ez se elég egy boldog élethez. Ahogy a növényt locsolni kell, úgy szorul az ember a családja szeretetére. És ez így együtt a mindenség. József Attila soraival: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass és a mindenséggel mérd magad.”

A változatosság, avagy nem vagyunk egyformák

Ahány ember, annyi család. Ahány család, annyi otthon, mondhatnók. És ez így is van. Az egyes korok, térségek lakás, lakhatás igénye és lehetőségei bizony változók. Másként élnek Kínában és másként Angliában, avagy Kanadában az emberek. Másként a nagyvárosban, a városban, a kisvárosban, a községekben, a falvakban és a tanyákon. Az, hogy hol és miként lakunk, az egy bonyolult folyamat, kényszerek sokaságának eredője. Az pedig, ha lakóhelyet, avagy lakást változtatunk mindig valamiféle „kényszer” eredménye.  Legdurvább kényszer ugye, a kitelepítés, áttelepítés, amikor az ember nem szabad akaratából költözik, avagy választ lakóhelyet.

Jöjjön ide egy vers Áprily Lajostól. ( Forrás: http://mek.oszk.hu/00500/00592/00592.htm#1 )

Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.

Az állatvilágban ugye tudatosságról – emberi értelemben nem beszélhetünk – ennek ellenére ott is elválik az, hogy valamely életközösség (nőstény, hím, utódok) tagjai maguk állítják elő, azaz teremtik meg az otthonukat, avagy a készbe költöznek, azaz foglalják el azt valamiféle ellenértékért (például meg kell védeni). Példaként hozhatjuk az „önerős” fészekrakásra a madarakat, a készbe költözés dolgára a világ legválogatósabb állatát, az integető rákot.

Lásd: http://www.ujlakaspiac.hu/?page=MAIN&mod=center&categ=2&art=192

Mi magyarok

Ez alatt a címszó alatt testvéreimhez és sorstársaimhoz szólok. A magyarság egy közös nyelven, a magyar nyelven kommunikáló populáció (vérségi, rokonsági szálakkal egymáshoz kötődő emberi hálózat) melynek tagjai érzelmileg (identitásukban) e populációhoz tartozónak tudják, vallják magukat. E populáció feljövői ezer éve államot alkottak itt a Kárpát medencében, és utódaik mi - oly sok viszály és háborúság után - a mai napig is államot és egyedi hagyományokkal rendelkező kultúrát tartunk fenn. A magyarság, mint népesség (populáció) nem azonos a Magyar Köztársaság területén élőkkel, ugyanis a populáció az idők folyamán többször politikai határokkal tagoltatott a Kárpát medencében,  és jelentős része szétszóratott a nagyvilágban. Itt a Kárpát medencében, a Magyar Köztársaság (államiság) területén is élnek – ahogy a világ számtalan pontján - olyan közösségek, melyek a magyarság szellemét magukba fogadták. Ám léteznek olyanok is ki magyar ajakkal (is)  rendelkeznek, ám identitásuk – szellemük - nem a magyar populációhoz, hanem a földrajzi területhez, államalakulathoz, avagy más populációkhoz kötődik. (Ezzel a különbözőséggel él vissza, azaz ezt a különbözőséget használja ki az ideológia, a politika és a nagyhatalmak.) Ez is természetes. Ez a másság életvitelben, így családi és lakókörnyezetben is megmutatkozhat. Ennek a ténynek a kimondását, a jelenség elemzését jelenleg is ideológiai és politikai elnyomás akadályozza. Kár. Mert ők is boldogabbak lehetnének, ha őszinték lehetnénk egymáshoz.

Életmódunk

Az életmódra nézve nálunk magyaroknál a

- a népies,

- az urbánus

kategóriákat állíthatjuk fel, ahogy az már a magyar irodalomban meg is jelent. Elől jár a gondolat, amit tett követ.

A népies igények, azaz a családi ház

A „népies igényeket” - a magyar vidékre és a kertvárosokra jellemző - egy jól körülhatárolt ingatlan kategóriával jellemezhetjük, a családi házzal. A családi házak az ősi paraszti gazdálkodásnak, a faluközösségeknek elemi egységei. Ide sorolhatjuk a tanyákat is. Ma is elemi igény mutatkozik a családi házakra, függetlenül a paraszti gazdálkodástól, hiszen az önállóság, a családi szuverenitás igénye, elemi igény. (Ezzel együtt a társasházakban lakók nem mindegyike költözne ki családi házba, a társasházakból.) Ismert tény, hogy az állami és önkormányzati bérlakás szektor privatizálását (1989-1998) követően Budapestről mintegy 200 ezren áramlottak ki az agglomerációba, így lett egy 2 milliós metropoliszból 1,8 milliós. Mi hajtotta ezt a kisebb népvándorlást? Az igény, a családi házas környezet, a családi ház iránt.

Milyen a jó családi ház?  

A kérdésre egyszerű a válasz. Amilyen a család. „Az én házam, az én váram.” („Külföldiül”: My house, my castle.” )

A jó családi ház olyan, ami megfelel a család, a környezet, a kor igényeinek és várakozásainak egyaránt.

Nem véletlen tehát az, hogy aki tudja – mert pénze is és igénye is van rá – egyedileg tervezteti. A tervezés során a megrendelő ( család) és a megbízott építész alkotó együttműködése során alakul ki a terv, melyet ha megvalósítanak előáll egy egyedi és valódi otthon, azaz púpra szabódik a kabát.

Akár a felületes szemlélő is megfigyelheti, hogy egy-egy falu, egy-egy tájegység, egy-egy ország lakói más-és más anyagokból és formákban készítik el otthonaikat. Egyes tájak lakóegységei anyagaiban láthatóan racionalitás mutatkozik meg. Azokból dolgoznak, olyan anyagokat használnak fel, ami a közvetlen környezetükben rendelkezésre áll.

Milyen egy család?

Milyen egy család, azt a családtagok személyisége határozzák meg. Az egyes személyiséget pedig azok pszichikuma. A pszichikum szerkezetét az alábbi séma ábrázolja.

Az elhíresült svájci pszichológus Jung ( Freud tanítványa ) elmélete szerint a személyes tudattalan mindazt tartalmazza, amit az egyén átélt, de a tudatból valamilyen okból kihullott, vagy kiszorult. A kollektív (egyetemes) tudattalan olyan tartalmakból áll, amelyek az emberiségnek az őskezdet óta lecsapódott tipikus reagálási módjait képviselik általános emberi természetű helyzetekre. Vonzalmainkat, taszításainkat – amire magunk sem tudunk racionális magyarázatot adni – például a szimpátia a másik ember iránt első látásra, avagy az unszimpátia, egyes illatok, avagy színek kedvelése, avagy azok taszító hatása, nem tudjuk megmagyarázni. Okkal feltételezhetjük tehát hogy azok a kollektív tudattalanunk, illetve az egyéni tudattalanunk számlájára írhatók.

Az előzőekben rögzítettek okán a következőkben röviden foglalkozunk a magyar populáció múltjával.

A régmúlt

Őseink, feljövőink között nomádok is voltak szép számmal. A „nomadizálás” életmód. Lényegében nagy területen való létezést (gazdálkodást) jelent, amikor az emberek követik a megélhetésüket biztosító állatállomány vonulását. Nekik meg nagy kört kell bejárni – erre nézve a legnagyobb köröket az elefántok járják – hogy amit lelegel a jószág ( azaz a jóság) – rétet, legelőt - annak legyen újra kisarjadnia, mire ugyanoda visszatér. Ez ilyen egyszerű.

A fenti talajtani térképen (Forrás: Élet és Tudomány, LX. Évfolyam 42. szám, Tolnai Kata: Terítéken a Termőföld) jól látható az a Kárpát medencétől az Urál hegységen is túlra jutó ( egészen Észak-Kínáig) húzódó sötétvöröses barna színnel jelölt talajféleség, ahol bizony az úgynevezett nomadizálása zajlott eleinknek jól feltételezhetően az időszámítás előtti 8 ezer évtől egészen 895 ( és ha  a kunokat és jászokat is belevesszük  egészen 1241-ig.) A flóra és a fauna egymással kölcsönhatásban fejlődött az évezredek során. Ennek az ökológiai egyensúlynak, avagy rendszernek része maga az ember is, mint a tápláléklánc csúcsa. A talajtani térkép vöröses barna sávja, illetve a honfoglaló magyarság vándorlási útvonala feltűnő egyezést mutat. Minden okunk meg van arra, hogy feltételezzük, hogy a Kárpát medencében látható vörösbarna foltok – azaz talajféleségek – szoros és szerves összefüggésben vannak a Kárpátoktól egészen Észak Kínáig húzódó talajtani övezettel. Azaz ázsiai őseink ezen a sávon éltek.

Ebből a múltból fakad az itthon-és az otthon fogalmunk, amit sok nyelv eleve nem is ismer, hiszen ázsiai őseinknek a folyók mentén kellett követni Délről Északnak és vissza, a megélhetést képező állatcsordákat. Ehhez az életmódhoz tartoznak olyan fogalmaink, úgymint szárnyék, hajlék, lak. Amit eleink a környezeti adottságok szerint választottak ki, avagy készítettek. Egyben oda is hagyták, ha továbbálltak. Ma már kevesen tudják közülünk, hogy a nomádok jurtái – és sátrai - lényegében az életmódnak és a környezetnek tökéletesen megfelelő, már szinte művészi fokon kifejlesztett, praktikus, racionális és a legkönnyebben szállítható lakóegységek. Sem nem kevesebb, sem nem több egy jurta, egy sátor, mint aminek lennie kell. Enni, inni, ölelni, aludni egyaránt lehet benne, sőt akár a mindenséggel is mérheti magát benne a pásztor ember és családja.

Na persze nem mindegy hol áll az a jurta, avagy sátor. A kilencvenes évek nagy felszabadultságában, illetve a nemzeti identitás keresés fellángolásának mámorában eredeti mongol jurtákat – néhányat – Budapest környékén is felállítottak. Persze hogy nyáron nem lehetett bennük aludni, mert büdösek voltak, azaz faggyúszagot árasztottak. Nem is ide alakították ki azokat.

„A jurta "yurt" formában ősi török szó, jelentése: "ház", "otthon". Ezt az Ázsia középtengelyében húzódó sztyepövezet természeti viszonyainak megfelelően a nagyállattartó lovas népek élettapasztalata formálta ki; igényeiknek megfelelően alakult és az ázsiai puszták szélsőséges természeti viszonyaiban tökéletesen megfelelt a célnak.

Elterjedése egybeesett a lovak használatával. Ősi és mai előfordulásában a Kínai Nagy Faltól egészen a Kárpát-medencéig ott terjedt el, ahova nagyállattartó népek érkeztek. Az európai ember felfogása szerint az épített ház "magasabbrendű", mint a sátor, a keleti népeknek ilyen ítélete fordított. Őseink minden szállásterületén voltak ugyan nedves és egészségtelen kőházaik is, de a maradandó lakásuk először fából készült.”

Forrás: http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet/030.html

Honfoglalóink ősi szókincséhez tartozik a "ház", "lak", "hajlék", "tető", "ács", "ól", stb., ami azt jelenti, hogy őseink állandó lakóépületek ismeretével költöztek be a Kárpát-medencébe.  Őseink levédiai és etelközi szálláshelyein a "szaltovói és majacki kultúra" idején négyszögletes alapú épületek, kónikus lakhelyek és ovális alakú házak kerültek napvilágra. A házak falának dőléséből kiszámított magassága 4 méter körüli volt és alapját 60-80 cm-re mélyítették. A honfoglalást megelőző századokban őseink háza négyszögletes alapú volt. Ilyenek Európa keleti részén is nagyszámban kerültek elő a VIII-X. század közötti időből. Téglaerődítményt emeltettek a kazárok Szarkelben és tudjuk, hogy a kagánok milyen kő-és téglapalotákat emeltettek maguknak és olvasunk "az oguzoknak kőből, fából és nádból épült városa van". A fedeles ház építőanyaga szálfa volt. A Csongrád-felgyői honfoglalás kori telepen árokkal körülvett kerek épületek kerültek elő.

A veremházaknak nevezett földbe mélyített építmények körül teljes a régészek félreértése. Ezek az 1.5 méter mélyen a föld mélyített és 4 méter hosszú téglalap alakú nyeregtetős, náddal, zsuppal fedett építmények az újabb feltárások tükrében nem lakóházak, hanem jégvermek, konyhák, kamrák és kemencék voltak; azokban sohasem laktak.

A nádházak - akárcsak a maiak - csak ideiglenes otthonnak számítottak. A sövényfalú ház csak a XIII. században jelenik meg erődítményeknél, nem lakásul szolgáltak.

A földfalú ház (izik) rossz kifejezés, ugyanis ezek a házak vályogból készültek; már 1095-ből van ilyenre adatunk.

Etelközi tartózkodásunk idejéből az Orosz Évkönyvekből tudjuk, hogy őseink faházakban laktak. Ilyen faház-cölöpöket és fal-beásásokat találtak régészeink pl. Gödöllő Babat-pusztán; ezek mellett voltak gazdasági célú "veremházak" és nyitott karámok is, ami szintén arra bizonyíték, hogy a veremházakat lakás céljaira őseink nem használták.

Kőházak már Belső-Ázsiából is kerültek elő többek között a Najma Tolgoj-i lelőhelyről. A borsodi földvár ásatásakor a sánc alatt régészeink leégett X. századi települést tártak fel, ahonnan többek között 5x5 méteres kőház is került elő, amelynek 80 cm-es falát agyagba és habarcsba rakott kövekből készítették és a belső oldalon gondosan elsimították.

Külön meg kell említenünk a székely házakat, amelyekről Huszka József írta, hogy "a székely ház íves kapuzatával, oszlopos tornácával, sátorforma tetőzetével, füstlyukával, ereszével, a főbejáratot fedő eresz előtti rácsozatával és szigorú szimmetriájával semmiképpen nem illik bele Nyugat-Európa építészeti típusai közé. Eredetét keleten kell keresni, ahonnan a magyarság jött, hozván magával kifejlett kultúrát, sokféle kézművességet, magasfokú fémipart, ötvösöket, házépítőket és az ázsiai letelepült életmód bizonyosságát, a sajátos háztípust… Ha a székely ház eredetét kutatásaink alapján meg akarnók határozni, csak annyit mondhatunk bizonyosat, hogy az nem európai, hogy azt Ázsiából hozták őseink". M. Poléologue a székely házak eredetét a "t'ing" nevezetű kínai építményekig vezeti vissza, "akik szintén gerendás, oszloptornácos, nagytetejű faházat és boltíves kapukat építenek, mint a székelyek".

A közelmúlt és a jelen

A múlt lakóházait megtekinthetjük a skanzenekben. Érdemes egy-egy kirándulás erejéig legalább egyszer ellátogatni, egy skanzenbe.

Budapesthez legközelebb ismertté vált skanzen Szentendrén van, a Szentendrei Néprajzi Múzeum. Lásd:  http://www.sznm.hu/

A családi ház környezete, az utca

Nem véletlen, hogy egy-egy utcának, egy-egy városrésznek illetve kisebb városnak meg van a maga hangulata, a maga „arca”, stílusa, szelleme.

A jó családi ház beleillik, belesimul az utcájába és az utcája a városrészébe. Ez szép a szemnek – azaz a léleknek, melynek tükre a szem - és jó az embernek. Ismert a „bejönnek még a mi utcánkba” szófordulat, ami egyfajta önbizalmat és biztonságot sugároz, mert az én utcámban én és az utcabéliek vagyunk otthon.

Állítólag a Werbőczy Hármas Könyv – ami nem kis ideig szabályozta eleink életét - szabályozta az „ingatlanközvetítést” is.  (Akinek kedve van kutasson utána. J )  A portát (udvarházat) nem lehetett csak úgy bárkinek eladni. Meg kellett bízni ezzel egy jó hírben és köztiszteletben álló személyt, aki hírül adta, hogy a porta eladó. Amikor ennek híre ment jöttek az érdeklődők, akiket a jó hírben álló személy bemutatott a szomszédoknak. ( Hoppá!) Na és ha a szomszédok is elfogadták, továbbá az eladó és a vevő is az árban megegyeztek, csak így jöhetett létre a vásár.  Ezt követően az új tulajdonosnak a helyi vendégfogadóban a szomszédoknak és ki-ki másnak áldomást kellett fizetni.

No nem mondom, hogy az ilyen szabályok megkönnyítenék a mai ingatlanforgalmat, ám minden bizonnyal nyugodtabbá tenné életünket, hiszen „Rossz szomszédság török átok”.

A ház és a porta, jó ha különbözik is, meg ha hasonlít is a környezetére, akár maga az ember, hiszen az emberi közösségek a nagyfokú eltérést, joggal és okkal nem tolerálják.

Ezért riasztóak és nem kívánatosak azok az ideológiai és politikai törekvések, amelyek az eltérő népességek – lakosság – egymás életterébe keverésével vélnek megoldani szociális és kulturális problémákat.

Urbánus igények, a társasházak és bérlakások

A városok (is) életmódot testesítenek meg. A városok csak a „termékeny” – azaz a megélhetést könnyen biztosító - területeken és közlekedési-kereskedelmi csomópontokban alakulhattak ki. Nem véletlen, hogy a tibeti fennsík, avagy Külső Mongólia nincsenek tele városokkal.

Történeti ismereteink szerint az írásos emberi emlékezet első népessége, a sumérok eleve városokba szerveződve éltek. Többek szerint a magyar populáció és kultúra, valamint a sumér populáció és kultúra között összefüggés lehetséges. Ezt a székely-magyar rovásírás hasonlóságával kívánják többen alátámasztani. Nyilván nem zárható ki teljes bizonyossággal, hogy a suméroknak lehetett olyan része, amelyek utódai az időben (!) Északnak vándorolva, a későbbi Babilónián és Pártián, illetve Szkítián keresztül a honfoglaló magyarság genezisében és kialakulásában is részt vehettek. ( Lásd: www.turulmadar.hu )  Mind genetikai mind kulturális vonatkozásban alkotói lehettek mai valóságunknak, ám kétségünk ne legyen arról, hogy a honfoglaló magyarok olyan településrendszert hoztak létre itt a Kárpát medencében, ahogy ma az Őrség illetve a tanyavilág kinéz. (Aki nem látta, bizony érdemes megnézni ezeket a tájegységeket. Itt még maradt valami a régmúltból.) Mégpedig szerest. Ópusztaszer eleve a nevében is hordja azt a település típust, amely a honfoglalás korában jellemzővé vált. Nos ez pedig urbánusnak semmiképpen nem nevezhetők.

Az ősi civilizációkban már eleve ott voltak a városok. Babilónia, Kína, India, Egyiptom, Perzsia, Görögország, Róma. Ahol az emberek „összesűrűsödve” éltek és élnek. Ezek többnyire nagy folyók, folyamok völgyeiben, avagy torkolataiban alakultak ki.  Az más kérdés, hogy egy-egy területen az úgynevezett városiasodás folyamata miként zajlott és zajlik le. Tény, a városiasodás, éppen a népesség növekedésének hatására zajlik.

A város, helyesebben manapság a városrészek egyben tradíciót és ebből fakadóan kötöttségeket jelentenek. Nem véletlenül alakult ki a városrendezés, mint külön szakterület. Hiszen mégis más száz, ezer, tízezer, százezer, avagy egy millió ember megélhetése és együtt tartása. Nem véletlen az hogy falvakról, községekről, várakról és városokról, megyei jogú városokról illetve fővárosról beszélünk. A nyírségben ismert a bokor kifejezés is, ám az gyakorlatilag a szeres településszerkezetnek, avagy a tanyavilágnak egy újra alakult változata. Nem kell nyelvésznek lenni ahhoz, hogy a falu szóban felismerjük a fal, falazat, a községben a közösség (vallásközösség és templom) a városban, a vár (azaz váras település) szavakat.

Az urbánus igények Magyarországon a termelési mód megváltozásával, a mező majd a bányavárosok kialakulásával jelentek meg. A városok kialakulását továbbá a népesség növekedése, az iparosodás és kereskedelem élénkülése indikálta.

Az urbanizáció egyik jeles jogtörténeti ténye, hogy az 1800-as évek táján az akkori Magyarország területén, a telekkönyvi rendszer hazai első „társasházi kezdeményei” a fiumei, soproni, erdélyi házak úgynevezett testi megosztásának a rendszerébe kereshető. Azért ugyanis, mert a telekkönyv is nyilvántartásba vette betétszerkesztéskor az elkülönítést.  

A jelenlegi kultúránkra legnagyobb hatást az elmúlt ezer év során Róma – azaz a keresztény hit – és a Habsburg Birodalom gyakorolta.

Minden út Rómába vezet?

A városoknak mindig van története. Róma az örök város. Rómának már Julius Caesar idején közel egy millió lakosa volt. Így nézhetett ki akkor egy bérház, római polgárok számára.

A fenti alaprajz AURÉLIA, Caesar édesanyja insuláját ábrázolja (magyarul bérházát), ahol maga Caesar is felcseperedett. Természetesen a nagypapa klasszikus római villában lakott.

(Forrás: Colleen McCulough: Caesar asszonyai, 1. kötet EURÓPA Kiadó. 2001.)

Elgondolkodtató ugye, hogy több mint kétezer éve Rómában már a mai értelemben vett bérházak működtek.